Olvass bele a kiadók friss megjelenéseibe! Könyvújdonság-kóstolónk ezúttal Masri Mona Aicha Nem kell mindenbe belepusztulni című regényéből (Kalligram Könyvkiadó) kínál részletet.
Nem kell mindenbe belepusztulni
(részlet)
Minden narráció kérdése, mondom, és a hátamra fekszem a kék kanapén. Például mi most, érted, már az, hogy mi, feltételez valami közöset. Idebújsz? Adok a plédből, kicsit összerúzsoztam.
Szóval, ha visszagondolsz, visszagondolunk a Jederre, amikor először. Ott ültél és kávéztál, fehér ing, farmer. Én is kávéztam. Aztán már kávéztunk. Igen, tudom, késtem, nem kérek bocsánatot.
Kávéztunk a Jedermannban. Egy férfi és egy nő kávézik, a nő leül a férfihoz, vagy a férfi várakozik, közben a laminált étlap sarkát babrálja. Vagy két teológus beszélget. Esetleg két lelkész beszélget. Na jó, ez lehetne egy vicc kezdete, maradjunk a két teológusnál. A lényeg, hogy te nagyon zavarban voltál. De igen, zavarban voltál, alig álltad a tekintetem, szétbarmoltad a laminált lap sarkát. Állni a tekintetet, butaság.
A rasztahajú pincér azt hitte, randi. Azt hitte, hogy tipikus első randi, ahova a lány valamiért sötétkék kosztümben érkezik, a srác meg lazára vette, elbeszéltek egymás mellett. Elbeszéltünk egymás mellett. Hát biztos nem azt gondolta, hogy a nő áhítatot tartott, és a szószéki öltözet rajta maradt. Szószéki öltözet. Vagy csak átsuhantunk az agyán, nem volt bennünk semmi izgi, átlagos pár, hevesen gesztikuláló bal kezek, a tiéden lötyögött az óra. Átsuhanni. Talán észrevette a gyűrűmet.
Szeretem, ahogy a bőröm beissza az illatod, napokig érzem a csuklómon.
Arra is gondoltam, ott a Jederben, ha picit még tudnék játszani, odaülnék az összekaristolt zongorához, és lenyűgöznélek.
Megdicsérnél, nem szóval, hanem így, ahogy most, hogy beharapod a szád jobb alsó sarkát. Maradj így. Én meg legyintenék, hogy ugyan, csak izommemória, évekig zongoráztam, egy orosz nő tanított, már csak a fekete pixie frizurájára és az akcentusra emlékszem. Az idegenségre. A szemüveg összehúzta a tekinteted, jobb most így, ne vedd vissza.
Lehet, hogy nem is a narráció, inkább a narrátor kérdése. Száz év múlva, amikor nagy teológus leszel. Emlékmű, szemüveges bronzszobor, mint a püspöknek, nem jut eszembe a neve. Igen, a Ravasz, a Ravasz László, a szobra, a teológia udvarán. Az újjáépítés után, ott van még? Ide-oda vitték, én sem figyeltem. A pincébe? Betették a pincébe? Nem hiszem, négy téli abroncs, zsák krumpli meg a volt püspök.
Szóval száz év múlva, amikor nagy teológus leszel, megírnak.
Izgatott, hogy néz ki. A Ravasz. Napokig állt a teológia udvarán, fekete zsákkal a fején, csuklyában, mint akit kivégzésre visznek, pedig csak a leleplezésére várt. A kettő ugyanaz.
Nem tudom, mit gondoltam. Szörnyű az új épület, mint egy irodaház, nem vezet a tér, táblácskákra, köpcös portásokra bízott építészet, falakba zárt zene helyett zörej. Impró, ahol nem ismerik egymást a zenészek, idegen tájakról származnak, nem tudod, hogy kacsint vagy tikkel.
Leleplezték, és semmi, nem történt semmi. Leleplezés, lemeztelenítés, tehát apokalipszis, érted. Kerek kis szemüveg, kifejezéstelen tekintet, mered előre, mint amikor nyolcvanévesen meglátod azt a nőt, akivel húszévesen minden este. A kerek kis szemüveg, neki ettől nagy lett a tekintete. Tekintélye. Talán még a kopaszodását is megszobrozták, megbronzozták, neked is kezdened kell ezzel valamit. Mikiegeresedsz. Az ide-oda fésülgetés a konfliktus odázása. A szembenézésé.
Szerinted nyolcvanévesen lesz közünk egymáshoz? Ismerni fogom az öregszagod? Az öregeknek mindig van egy fura szaguk, az öregeknek és a kisbabáknak. Valami a túlvilágról.
Észrevetted, hogy a fülcimpádon szőr nő? Ilyen sűrű, tüsis, aranyos. Nyírod?
Ez meg itt! Nem nyomkodom. Kettő már sárga, ereszd el a kezem!
Amikor nagy teológus leszel, meghalsz, és utána az leszel, figyeld meg. Ott állnak a lelkészpalánták, alkalomhoz illő, térd alatti kosztümök, elszabott ballagási öltönyök, a nyakkendők csálék, rövid beszéd, majd néhány ragrímes sor között megkoszorúznak.
Azzal a mini mohással.
Tudod.
Gyorsan, hogy senki ne késse le a következő etikaórát. Lehet, írsz egy etikát, és elnevezed a fiadról, csak a fiadnak adj valami egyszerűbb nevet, Nikomakhosz.
Szeretem, ahogy nevetsz. Mi? Hogy én? Én nem adhatok!
Néha persze szeretnék.
Van, hogy eljátszom a gondolattal.
Kötelező olvasmány leszel, alapgondolat: a libidó nincs tekintettel semmire. Ne feküdj rám, így nem kapok levegőt.
Amikor nagy teológus leszel, méteres életművel meg minden, tudod, mint az Ókeresztény írók, mutogatják, nem olvassák. Írsz pár dogmatikát, kifejted, hogy a kálvini hála-etika és a katolikus felfogás között tulajdonképpen semmi különbség. Hitelre vesszük a házat, vagy gyűjtögetünk. Bár, ha hitelre vesszük, előbb költözhető.
Mit mondasz?
Nem viheti el a bank. Szerinted megkaptuk csak úgy, puszira.
Mondom, puszira!
Néhány populárisabb írás, prédikációs kötetek, persze egzisztencialista prekák. Leginkább Tillich-hatás, Kierkegaard, Schleiermacher. Schleiermacher, nyúlós név. Slejm? Slájm.
Azt az oroszlános grafikát te kérted apukádtól?
Hiányzik a foga, így olyan cicás!
Mikor tanítasz meg rajzolni?
Ráér, miénk az örökkévalóság.
Szerinted engem bírna apukád? Azt gondolná, hogy a rebellis kisfia megint alakított, és ez is csak lázadás a konvenciók ellen. Megsimítaná anyád kezét a húsleves gőzében, a rózsás lábos fülén, drágám, ha nem tiltakozunk, nem ellenezzük, hamarabb vége.
Hol?
A családi ebéden? És mit vegyek fel?
Amúgy nem fognak megírni minket. A kapcsolatunkat. Mert ha meg is tudják, mondjuk, fennmarad valahol, ha máshol nem is, a zöld naplódban, a madzagosban. Jó, tudom, az teológiai napló, nem írsz olyat, hogy Kedves Naplóm, az ég ma fakóbb, a fű is kiégett, és kezdődik a picsogás, hogy te mennyire engem, és csak engem.
Ahogy az arcodba lélegzem? Forró?
Felírtad háromszor a nevem, a sarokba, egymás alá. Pirossal. Ez azt jelenti, hogy járunk?
Nem, dehogy! Ott hevert nyitva, és láttam. Véletlenül, mint ahogy a legtöbb dolgot.
Szóval, ha például egy teológushallgató belőled írja a szakdolgozatát, belőled, mint a huszonegyedik század teológusából, akkor nem fog írni rólunk, a tekintetet álló, nem álló, állni nem tudó, pislantó, szűk tekintetű pillanataidról.
Amúgy nem fizetted a kávémat.
Nem, nem. Tetszett. Tillich a feleségével, Hannával vetetett jegyeket a bálra, ahova elhívta randizni, jó, nem ő vetette, de érted. Igen, elkezdtem olvasni a From Time to Time-ot. Kábé lehetetlen beszerezni.
Tudom, de gépen nem.
A szemem bírja, én nem bírom. Legalább a te kávédat nem én fizettem. Sosem fordítják magyarra, mert. Ne nézz így, mondtam, hogy összerúzsoztam. Mert akkor senki nem olvasná Tillichet. Legalábbis semelyik erkölcscsősz. Te hivatkozol valahol a könyvre?
Tillich nem volt mártír, ma meg mindenki az.
A szakdolgozó is túl kegyes, ezért nem ír meg minket. Eltérne a szakdolgozat fókuszától, a magánélet nem tudomány. Az alkotó leválasztható az alkotásról. Az alkotó szeretője még inkább.
Erős ez a szerető szó, nem? Hogy két ember, hogy egy nő és egy férfi. Két teológus. Két ember beszélget. Pontosabban egy beszél, a másik meg.
Fáradt vagy?
Ne húzd le, fázom. Bújj alá, de ne húzd le. Ma könnyű, a mártírokat jobb korokban kivégezték.
Vagy inkább szörnyű, mert senki nem szab határt. Mit művelsz? Ne, csikis a nyakam.
Elképzelem a csillogó szemű, huszonhárom éves pietista fiút, aki megír téged. Belőled ír. Hétvégente kórus, itt szolgálok, ott szolgálok, ilyen ifi, olyan csendes hétvége. Tudod, az a típus, aki úrvacsoravételnél, így, nézd, így a kezét a mellkasán húzva követi a kenyér útját a gyomorig.
Ne nevess!
Hagyd a zoknim, te is ilyen voltál, pillogtál a nagy szemeddel, aztán eljegyezted azt a csajt, hogy is hívták?
Gyakorlati teológiából írná, az igehirdetéseidet vizsgálva valamilyen szempontból. A szorongásoldás szempontjából. Okozok benned szorongást?
De sokat?
Hát, hogy szorongsz-e úgy rendesen.
Ahogy én.
Az a csaj mindig úgy fog rólad beszélni, hogy a mentolillatú szörnyeteg, akihez nem mentem hozzá. Gondold el, amikor a lányának mesél, első szerelmi csalódás, átázott sárgás zsebkendőcsomók, van ilyen, mondja, én is majdnem hozzámentem, aztán megcsalt. Te leszel az olyan férfi. Az ilyen férfiakkal nem kezdünk, kislányom.
Ezt nagyon szeretem. Hogy a zoknimmal kezded. A lábammal. Ahogy csókolod a lábfejem. Biztosan van olyan, akinek a Hufnágel Pistije vagy. Mindenki valaki Hufnágel Pistije. Ez a gondolat megnyugtat? Az enyém?
A Hufnágel Pistik projekciók.
Szóval, ha teológus írna rólad, annak nem férne bele, hogy házas nőre nyomulsz. Ne nézz így! Nyomulsz! Ez is csak egy narratíva.
Meg nyilván nem nyomulsz, a nyomulás egyoldalú folyamat. Vagy azt írná, hogy ez egy intellektuális kapcsolat, hogy beszélgettünk Tillichről, Freudról, Csernusról. Utóbbi nagy visszalépés volt. Hogy mi az Erószt a közös munkába öltük.
Emlékszel, amikor ezt mondtam neked? Rózsaszín sör a kezemben, szól a Lady Gaga, I want your ugly, I want your disease I want your everything as long as it’s free, nincs hangom. A hab a cipődre löttyent.
Téged győzködtelek, vagy magamat? A kreatív Erósz. A teremtés aktusa. Beleöltük a munkába. Megölni Erószt, így hasítana le minket rólad. Mindenki hasít. Nem tudja befogadni, lehasítja rólad, te szent leszel, nem igazi szent, nem teológiai értelemben, hanem olyan, amilyet a világ vár, jámbor, azt hiszem, ez a pontos, te jámbor leszel, neki meg nem okozunk szorongást. És akkor lábjegyzet leszek a monográfia ikszedik oldalán. Times New Roman, 10-es méret, dőlt.
De az is lehet, hogy egy aranyos lány ír meg. A református család sokadik gyermekeként láttad meg a napvilágot, évekig a legkisebb gyermeknek járó privilégiumokkal, kalciumban és B6-vitaminban gazdag anyatejen cseperedtél, majd megszületett a legkisebb. A trauma hatására egész életedben ki akartál tűnni, édesanyád elfogadására és szeretetére vágytál, ezért a nőügyek. Imádom, amikor így, a dühtől csillog a szemed.
Egy kis Oedipus befigyel. Beférnék a nőügyek alá, az n vagy a k mögül picit kilóg a szoknyám szegélye. József-történet. Mázlis volt József, hogy kútba dobták. Egyiptomban már nem rázta meg Benjámin születése.
Lehet, olyan írja meg, aki érti, hogy az életműhöz élet is jár, felméri, hogy a tudomány is magánéletben vájkálás. Pornó. De lehet csak szimplán nem akar ilyen akadályt gördíteni az életmű elé. Engem mint akadályt. Ahogy te sem beszélsz Tillich magánéletéről, arról, hogyan csalta a feleségét. Nagy pornórajongó volt. Úgy képzelem, éjszakákig olvas a könyvtárban, mármint nem Tillich, hanem a monográfusod. Olyan tipik könyvtáras lámpánál, aminek húzókája van, zöld üvege és hideg fénye. Ül felette, és dilemmázik, először letesz engem lábjegyzetbe, majd kijelöl, és delete. Fél az ilyen dolgoktól. Amik arról szólnak. Vágyakról, valóságról. Vagy csak nem akar akadályt.
Szeretői kapcsolatok, nem is tudom, nincs megfelelő szó. Ezekről beszélnek a leghevesebben, megemelkedett pulzus, táguló pupillák, kissé elnyílt ajkak, megnyalják, majd elharapják. És pont ott válik unalmassá mind, amikor beszélnek róla. Lelepleződés. Apokalipszis. Amikor a szerető szó hirtelen nem állapot, hanem titulus lesz.
Minden sztori ugyanaz, csak a nevek változnak.
Persze a saját kezünkbe vehetnénk, megírhatnánk mi. Inkább én, mint te. Te elfilozofálnád, olyanokat írnál, hogy mélységes kétértelműség van a beteljesedett szerelem tapasztalatában. Hogy egyszerre boldogság és a boldogság vége. Jó, akkor extrém boldogság.
És az extrém boldogság vége? Vagy a boldogságé. Ne szoríts ennyire, mohó vagy. Várj, ne így. Mi az, hogy megtiltod? Nem írhatom meg?
Ilyeneket írnék, hogy a szeparáció legyőzetett.
Szeparáció nélkül nincs szerelem.
Szeparáció nélkül nincs élet. Nem gúnyolódom.
Jó, picit.
Megoldás? Milyen megoldás? Honnan veszed, hogy hozzád mennék? Jó, de te beszéled meg a férjemmel.
Fehér léces kerítés, frissen vágott fű illata meg a golden retriever?
Nem is írok gecin a férfiakról. Jó, akkor majd nyolcvanévesen, a halálod után. Nem használom a neved, csak a kezdőbetűt, hogy M. Becsszó. Már csak kell egy jó első sor, talán, hogy minden narráció kérdése, vagy a narrátoré, valami ilyesmi.
Fülszöveg:
Hol kezdődik két teológus szerelme? Tibi atya Borkápolnájában, vagy már jóval korábban, egy lelkészszenteléskor? Van-e egy szerelemnek egyetlen története, vagy minden elbeszélés újraírja, ami történt? Masri Mona Aicha első regényében ritkán látott zsenialitással mutatja meg, milyenek is vagyunk mi mindannyian: gyarló szerelmesek.
Az anyai intelmek és a hitoktatás dogmái között ügyeskedve nem tudjuk eldönteni, hogy valóban hozzá szabad-e menni az elsőhöz. És ha már hozzámentünk, csak az a kérdés marad, hogy mégis hányan férnek el ebben a házasságban. Hiszen ha mindannyian Jézus jegyesei vagyunk – hogy is van ez a dolog a monogámiával?
A nyers és bátor játék azzal, hogyan lesz a vágyból történet, a
történetből magyarázat, a magyarázatból pedig újabb valóság – attól
függően, ki, mikor és honnan beszéli el. Talán még abban a narratívában is reménykedhetünk, amelyben férjeink jól kijönnek egymással.
Masri Mona Aicha cikázó tekintete és meglepő nyelvi megoldásai
egy olyan első regényt teremtenek, amitől – ahogy ezt mondani szokás
– leszakad a plafon.
Borító: Kalligram Könyvkiadó
